Csalódás a klímakonferencián – nem hozott érdemi eredményt a COP30

Egy nap csúszással, feszültséggel, vitákkal és hosszúra nyúlt éjszakai tárgyalásokkal ért véget az idei ENSZ-klímakonferencia, a COP30 a brazíliai Belémben.

A világ országai végül elfogadtak egy nagy csomagot – Mutirão Decision néven –, de ez inkább politikai gesztus, mintsem áttörő klímavédelmi terv. A helyszínen ülő delegációk lényegében kimondták: igen, együtt akarunk működni, de abban már jóval kevesebb az egyetértés, hogy hogyan és milyen gyorsan.

Ez fontos különbség, mert bár a tudomány már évek óta jelzi, hogy rohamosan közeledünk a 1,5 °C-os felmelegedési határhoz, aminek átlépése után a szélsőséges időjárási jelenségek még durvábbak lesznek, a nagy országok mégsem tudtak komolyan kötelező vállalásokban megegyezni.

Nézzük végig érthetően, mi történt, kik feszültek egymásnak, és mit ér a végére összerakott megállapodás.

Európa váratlanul keményen beleállt a tárgyalásokba

Az Egyesült Államok hivatalos delegáció nélkül érkezett a konferenciára – és ez érezhető űrt hagyott maga után. Ebben az űrben azonban hirtelen megerősödve jelent meg az Európai Unió: szinte vezető pozícióba lépett a tárgyalásokon, Kína hallgatólagos támogatása mellett.

Az EU azt követelte, hogy: kerüljön be a záródokumentumba a fosszilis tüzelőanyagok kivezetése, legyenek erősebb kibocsátáscsökkentési vállalások, és tudományosan megalapozott, világos irányok szerepeljenek a csomagban.

Olyan messzire mentek, hogy még a teljes megállapodás blokkolását is belengették – ez nagyon ritka az EU-tól. Mégis, a végére ők is engedtek. Miért? Mert nem akarták kockáztatni, hogy a konferencia végül döntés nélkül essen szét.

A fosszilis nagyhatalmak megint megakasztották a gépezetet

A fő konfliktus egy régi ismerős: a fosszilis energiahordozók kivezetése. Az EU-t támogatók (főleg kis szigetek, amelyek konkrétan eltűnhetnek a tengerszint-emelkedés miatt) azt mondták: nincs más út, a fosszilis korszaknak mennie kell. Velük szemben Szaúd-Arábia, más olajmonarchiák és India nagyon határozottan ellenálltak, mondván: ez gazdasági önsorsrontás.

A végeredmény: a végső dokumentumból teljesen kiesett a „fosszilis tüzelőanyagok” szó.

Ez önmagában sokat elárul a kompromisszum minőségéről. Brazília ugyan még a zárás után elindított két önkéntes – tehát nem kötelező – kezdeményezést a fosszilis kivezetéséről és az erdők védelméről, de ezek inkább gesztusok, kötelezettség nélkül.

A pénz megint mindent felborított

A tárgyalások harmadik nagy aknája az volt, hogy ki fizet, mennyit és mire. A fejlett országok – főként Európa, Kanada és Japán – már tavaly Bakuban vállalták, hogy 2025-től évi legalább 300 milliárd dollárt adnak a fejlődő országok klímavédelmi és alkalmazkodási projektjeihez, 2035-re pedig ezt több mint 1300 milliárd dollárra emelik.

Most azonban a fejlődő országok azt mondták: ennél is több pénz kell, ráadásul előre, évekre lebontva akarják látni, mikor mennyi forrást kapnak.

Ez érthető: ők azok, akik leginkább szenvednek az aszálytól, áradásoktól, erdőtüzekből – miközben a válságot jórészt a gazdag országok okozták. De a nyugati kormányok költségvetései ma elég ingatagok. Nehéz nekik előre nagy összegeket rögzíteni, főleg politikai kockázat nélkül.

A vége ezért kompromisszum lett: a fejlett országok növelik az alkalmazkodásra szánt részt a már megígért 300 milliárdon belül, cserébe a fosszilis nagyhatalmak visszavonják követelésüket arról, hogy új globális intézmény szabályozza a nemzeti klímapolitikai intézkedéseket (ami valójában az EU szén-dioxid-vámját támadta volna).

És akkor mi került a végső csomagba?

A Mutirão Decision valójában a COP30 „legtöbbek számára még elfogadható” szövege lett. Főbb tartalmai:

Folytatódik az energiaátmenet előkészítése.
Továbbra is cél a globális kibocsátás radikális csökkentése, de nincs konkrét menetrend.
A 1,5 °C-os cél elméletben közös vállalás marad.
A fejlett országok növelik az alkalmazkodási támogatások arányát az éves 300 milliárd dollárból.
A tudományos ajánlásoknak nagyobb szerepet adnak a következő tárgyalási ciklusban.

Ami viszont nincs benne:

nincs fosszilis tüzelőanyag-kivezetési ütemterv,
nincs kötelező nemzeti vállalás csökkentési számokkal,
nincs világos mechanizmus arra, hogyan tartsa be minden ország a 1,5 °C-os célt.
Ezért mondja az EU: „tovább haladunk, de messze nem elég gyorsan.”

És akkor most mi lesz?

Nem akarunk riogatni senkit, de tényleg. Csak józan paraszti ésszel gondoljunk bele, hogy mi lesz, ha megvalósul a legfrissebb tudományos (!) jóslat, ami szeriont

a század végére 2,5–2,8 °C-os melegedés felé haladunk.

Ennek várható következményei: több kontinensen elviselhetetlenné váló hőhullámok, gyorsuló tengerszint-emelkedés, összeomló ökoszisztémák, több százmillió ember kényszerű elvándorlása, és még gyakoribb extrém események (áradás, aszály, tűzviharok). Az 1,5 °C-os cél elengedése nem csak környezeti, hanem gazdasági és társadalmi válságot is jelentene.

A COP30 eredményei arra elegendők, hogy a nemzetközi folyamat ne álljon le, ne essen szét. De arra már nem, hogy valóban elterelje a világot a 3 °C-os pályáról.

A klímacsúcsot jövőre „koprodukcióban” rendezik meg: Ausztrália vezeti majd a politikai folyamatot, de Törökország adja a helyszínt és logisztikát. Bár sokak szerint a tanácskozásoknak ennyi „eredménnyel” nem sok értelme van.

Forrás: Másfélfok
Nyitókép: Freepik

Írja meg Facebook oldalunkra, hogy mit gondol erről a témakörről!

https://www.facebook.com/greenponthu/