Rakonczay Gábor átevezte egyedül az Atlanti-óceánt és legyőzte a félelmeit

Rakonczay Gábor neve biztosan ismerősen cseng azoknak, akik követik a magyar extrémsport világát – ultrafutó, sarkvidéki expedíciók résztvevője, az Atlanti-óceán első kenus átevezője, és nem utolsósorban a szó szoros értelmében vett tudatos kalandor.

Most ismét átevezte az Atlanti-óceánt, és a fizikai teljesítménye mellett az is figyelemre méltó, ahogyan ezzel az úttal egy korszakot is lezárt a pályafutásában.

Gábor története egyszerre tanmese, spirituális utazás és emberfeletti teljesítmény. De leginkább egy dologról szól: hogy visszatalálhatunk önmagunkhoz, ha nem félünk elindulni. Talán nem az Atlanti-óceánon, talán nem 800, vagy több kilométeres futásokon keresztül. De valahol belül mindannyian evezünk valami felé. És Gábor története emlékeztet minket: nem baj, ha lassan haladsz, csak ne állj meg. Balogh Dóra interjúja.

Mikor döntötted el, hogy ez lesz az utolsó ilyen típusú extrém kihívásod?

Ez nem egy hirtelen jött ötlet volt, már három éve érlelődik bennem. Olyan volt ez az időszak, mintha bemennél egy kocsmába, megiszol két sört, és eldöntöd, hogy vagy hazamész, vagy most jöjjön valami tömény, és akkor ott ragadsz. Én pedig úgy döntöttem: még egy nagyot, tudatosan, kompromisszummentesen. Ez az út már nem csak egy újabb lépcsőfok volt a pályámon, hanem a 18 évem ívének egy záró momentuma. Nem akartam megvárni, míg valami külső erő kényszerít ki: tragédia, baleset, egy elrontott expedíció. Én akartam meghúzni a vonalat. Azt is tudtam, hogy statisztikailag 40–45 éves kor között jön el az a pont, amikor a legtöbben hibáznak, én pedig meg akartam előzni ezt.

Mintha az egész életed egy tudatosan felépített önismereti folyamat lenne.

Valahol az is. Régen azt hittem, hogy a mentális rész a nehezebb, de ma már látom, hogy a testi és lelki felkészülés nem választható szét. Olyan ez, mint amikor azt kérdezzük: egy sétánál a bal vagy a jobb lábunk dolgozik többet? A kettő együtt működik. Ha fizikailag gyenge vagy, hiába készülsz szellemileg. Ha lelkileg nem bírod, akkor hiába vagy edzett, nem fogsz végigmenni. Ez egy egység.

Amikor extrém sportolókra gondolunk, gyakran az adrenalin függők jutnak eszünkbe. Nálad viszont pont úgy tűnik, mintha a monotonitást, ezt az egyfajta katatón állapotot élveznéd.

Nálam semmi köze az egésznek az adrenalinhoz. Sőt, kifejezetten kerülöm az érzést, már amennyire lehet. Az adrenalin az utolsó tartalék, amit a szervezet kidob, amikor már nagyon nagy a baj. Az ultrafutás, és az óceáni evezés inkább egyfajta mozgó meditáció. A jelenlét dominál, hetekig lenni az „itt és most”-ban. Az ember letisztul, megszűnnek a fölösleges gondolatok.

Ebben az állapotban az ember tényleg találkozik önmagával?

Igen, de ez nem mindig kellemes. Olyan mélységek jönnek fel, amiket hétköznapokon nem érünk el. Mert ott mindig van valami inger, ami elviszi a figyelmünket. Itt viszont nincs hova menekülni – se kívül, se belül. És idő után az ember elkezdi valóban látni önmagát. Ez persze rengeteg kérdést felhoz, és nem biztos, hogy azonnal tudsz is velük mit kezdeni. De ez az út lényege.

Milyen lelkiállapotot kíván meg ez a fajta teljesítmény?

Ez olyan, mint egy nagyon hosszú és technikailag brutális El Camino. Nem hibázhatsz. Minden mozdulatod előre fel kell építened. És ha ezt meg tudod tartani hetekig, az egy nagyon különleges állapot.

A hajód Fa Nándor korábbi hajója volt, amit te újraépítettél. Mennyire változott meg a szerkezet?

Ez a hajó már egy 30 éves konstrukció, amit Nándi tervezett és épített. Masszív, brutális jószág, de ma például szélesebb testet építenénk, kisebb nedvesített felülettel, ami gyorsabbá tenné. Viszont az előző óceánátkelésem – ahol majdnem mindent elrontottam, és csak épp hogy túléltem – olyan tanulságokat hozott, hogy teljesen másként nyúltam hozzá most.

Gyakorlatilag újraterveztem a kabint, a kormánylapátot, tőkesúlyt, és az egész műszerezettséget. A hajó alsó héja ugyanaz, de közben egy új, kompromisszummentes túlélőkapszula lett belőle. Kenulapáttal lehet meg hajtani továbbra is, és a hajó minden része azt szolgálja, hogy át lehessen kelni vele az óceánon.

Rekordot döntöttél?

Nem. Az előző volt az első kenus átevezés a világon – ez pedig a második. Tulajdonképpen saját magamat előztem meg.

Hogyan kell elképzelni egy napot az Atlanti-óceán közepén?

Az időjárás határoz meg mindent, de a napirendem percre pontos volt. Két órával napkelte előtt kelek, aztán evezés, evés, karbantartás. Ez a precizitás tart egyensúlyban.

Mennyi élelmiszert vittél magaddal?

80 napnyi élelmet pakoltam be, 65 nappal számoltam, így biztonsági tartalékkal mentem neki az útnak. Minden az ágy alatti rekeszekbe volt bepakolva, egyrészt helytakarékosság miatt, másrészt azért, hogy stabilizálja a hajót. Ahogy teltek a hetek, sorra ürültek ki ezek a rekeszek, és ahogy üressé váltak, fizikailag is érezni lehetett a különbséget a hajó viselkedésében. Kicsit olyan volt, mint amikor otthon kiürül a hűtő, és tudod, hogy vasárnap van, és nincs nyitva a bolt, csak itt nincs „majd holnap feltöltöm”. Ha elfogy, az elfogyott.

Előfordult, hogy aggódtál emiatt?

Nem igazán. Mindig vittem egy kicsivel többet, mint amennyi kellett volna, és tudtam, hogy az utolsó napokat akár el is tudnám osztani, ha muszáj. A sarkvidéki expedícióknál például ennél is pontosabban kellett számolni: a déli sarkra 45 napnyi ételt vittem és 44 lett, a grönlandi átkelésre 30-at és 29 lett. És ott tényleg minden gramm számított, mert nem akarsz felesleget cipelni, de az sem fordulhat elő, hogy elfogy.

Volt borulás is?

Hat. Kettő komolyan veszélyes is volt, mert kint voltam a fedélzeten. Ilyenkor nem gondolkodsz. A szervezet reagál, utána jön az említett adrenalinlöket, és csak utólag elemzed: mit csináltál jól, mit nem.

Mennyi kapcsolatod volt a külvilággal?

Bármikor beszélhettem volna, de csak annyit kommunikáltam, amennyit én akartam. Nem akartam, hogy elvigye a fókuszt. Volt egy kis műholdas eszközöm, amivel sms-szerűen tudtam írni, illetve egy óránként jelet küldő nyomkövető.

A kommunikáció legnagyobb része a Starlinken keresztül zajlott – Elon Musk műholdhálózata most már az óceán felett is elérhető, és brutálisan stabil. Ez sokat változott: volt, hogy élő videóhívást tartottam a családdal az óceán közepéről. Régen, a sarkvidéken még egy 200 kilobájtos kép elküldése is percekig tartott és kisebb vagyonba került.

Vallásos vagy? Hogy viszonyulsz ahhoz, hogy talán istenkísértésnek tartják az ilyen utakat mások?

Mélyen vallásos vagyok, de bizonyos értelemben saját hitrendszerem van. Nem hasonlít senki máséhoz, ezért nem is szoktam részleteiben belemenni. De szerintem, aki kimegy az óceánra, az nem kísért, hanem kilép a “szőnyeg szélére”, oda, ahol már nincsenek többiek. Ott nézelődik, gondolkodik – aztán visszajön és elmeséli, mit látott. Szerintem az, aki „fent” figyel minket, ilyenkor csak elmosolyodik.

Mi zajlott le benned, amikor megláttad a partot?

A part fényeit már 200 kilométerről lehetett látni. Nem a szigetet magát, hanem a fényszennyezés derengését a horizont fölött. Az utolsó napon ez egyre erősebb lett. És amikor már láttam a konkrét fényeket, akkor tudtam: ez megvan. Az utolsó 40 órát megállás nélkül végigeveztem.

A legelső érzés a megkönnyebbülés volt. Aztán jött az a mély felismerés, hogy a puszta létezés is érték. Nem az, hogy célba érek, vagy rekordot döntök, hanem hogy ember vagyok, és élek. Tudok szeretni, dönteni, kapcsolatba lépni. Ezek olyan csodák, amiket a hétköznapokban hajlamosak vagyunk természetesnek venni.

Mi az, amit az emberek kaphattak ebből az expedícióból?

Talán az, hogy ha valamit tényleg akarsz, akkor azt meg lehet csinálni. Akkor is, ha őrültség tűnik. És hogy nem baj, ha lassan haladsz, csak ne állj meg. Mindenkinek megvan a maga óceánja: valakinek az három kiló leadása, valakinek egy új munka, másnak a bátorság, hogy el merjen indulni egyedül egy úton. A lényeg, hogy önmagadhoz mérd magad, ne máshoz.

Szerinted a mostani fiatalabb generációk is képesek megtapasztalni ezt az érzést, akik már sokszor inkább a digitális, és nem a való világban élnek?

Sokan elvesznek benne, de ugyanakkor hatalmas igény is van a valódiságra. A digitális világ túltolja a színes, zajos tartalmat, és egyre több fiatal vágyik a csendes, hiteles történetekre. Ezért is működtek ennyire a hajónaplóim – nem történt benne sok, de minden, ami benne volt, az valóság volt. Az igazság, a jelenlét, az őszinteség ma érték. És szerintem vissza is fog jönni divatba, méghozzá hamarabb, mint gondolnánk.

Most ugyan vége az extrém expedícióknak, de nehéz elképzelni, hogy visszatérsz az egyszerű hétköznapokhoz.

Igen, ilyen veszélyfaktorú dolgot nem vállalok többet. De az ultrafutás marad, azt szeretném egy magasabb szintre vinni. Két éve nyertem világbajnoki címet, de úgy érzem, még csak a felszínét karcoltam annak, amit ez a sport adhat.